A magyar tyúk
Az 1870-es évekig a magyar parlagi tyúkot fajtatisztán tenyésztették, de az egyre nagyobb számban megjelenő jobb értékmérő tulajdonságokkal (húshozam, tojáshozam) rendelkező külföldi fajtákkal nem tudta felvenni a versenyt, ezért keresztezni, nemesítgetni kezdték. (A folyamatról itt részletesen) Pedig számos olyan tulajdonsága volt (például kotlási hajlam, ellenállóság a betegségekkel szemben, kiváló parlagi tulajdonságok, igen jó, szinte egyedi húsminőség), amelyek miatt érdemes volt fenn tartani, tudatos szelekcióval. A Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ egy fajta, a magyar tyúk három színváltozatát - fehér, sárga, kendermagos- őrzi. Érdekessége, hogy a színváltozatok nem csak úgy véletlenszerűen, vagy ízlés okán alakultak, hanem egyes tájegységekhez kötődnek. A fajta kettőshasznú, közepes méretű.
A fehér elsősorban az Alföld és a Duna–Tisza köze tyúkja volt, mivel fehér színével az árnyék nélküli tartást, a tűző napsugarakat a legjobban viselte. A kendermagos rejtőzködő színe miatt elsősorban az ország északi részén, általában a szárnyas ragadozókkal jobban veszélyeztetett területeken kedvelték, de az egész országban elterjedt fajta volt. A sárga a Dunántúlon, valamint az Alföld és a Duna–Tisza köze egyes részein volt elterjedt. A fogolyszínű fajtából nincs megőrzött génállomány, ezt is a a Dunántúlon, valamint a szárnyas ragadozóktól jobban veszélyeztetett erdős területeken szaporították.
A baranyai tájfajta
Ezt a szépséget pár szenvedélyes szakember tenyésztette ki, pontosabban inkább vissza, mert azon a vidéken nagy hagyománya volt a baromfitenyésztésnek.
"Története úgy 35 éve indult egy Baranya megyei, pellérdi tenyésztő kezei között, egy gazdasági értékmérőkre szelektált Plymouth származású állományt tartottak fent. Majd ezt az állományt átvette egy pécsváradi agrármérnök, Bárdos Sándor, aki ebből a tenyészanyagból kitenyésztette a Zengő Plymouth fajtát. Ebből került 3 család Pécsre Hegedüs Tibor tenyésztőhöz. És ez a 3 Zengő Plymouth család volt a fajta történetének a kezdete."- írja az agroinform.hu Hegedűs Tibort idézve.
Igazi vérbeli parlagi tulajdonságokkal rendelkező fajta, sőt szinte már nomád. Olyan gazdasági értékmérő tulajdonságokkal rendelkezik, mint például a jó kotlási hajlam, magas fokú ellenálló képesség a betegségekkel és időjárással szemben, vagy a gyors növekedési hajlam. És nem mellesleg kettős hasznú létére kiváló tojó, hatalmas testű, ezáltal igen sok húst ad. Zártan nem tartható, nem tűri. Szabad terület kell neki.
Foto: Hegedűs Tibor
Az erdélyi kopasznyakú
A Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete részletes tenyésztési programjában ez áll a fajtáról:
Az erdélyi kopasznyakú tyúkra az 1800-as évek első felében figyeltek fel először Erdélyben. Származását mindeddig nem sikerült tisztázni. Feltevések szerint ez a maga nemében páratlan külsejű fajta Kis-Ázsiából származik és a török hódoltság idején jutott el Erdélybe, Szerbiába és Boszniába. Ezzel ellentétben Hreblay (1900) határozottan állítja, hogy a fajta eredetének szálai távolabbra nyúlnak, mint Kis-Ázsia.
A kopasznyakúságot (mint domináns tulajdonságot) és a fajtára jellemző alkati sajátosságot (pl. széles mellalakulás) erősen örökítő tyúkféleség tenyésztésbe vétele ismereteink szerint Szeremlei Lajos (mások szerint Szeremley) erzsébetvárosi tanfelügyelő nevéhez fűződik (Tóth P., 1956), aki az 1840-es évektől, évtizedeken keresztül sokat fáradozott a fajta konszolidálásán, gazdasági értékének javításán. Több szakírónk említést tesz arról, hogy a kopasznyakú tyúkot Szeremlei 1875-ben mutatta be először egy bécsi kiállításon, ahol a fajta a szakemberek körében általános feltűnést keltett, minthogy egy addig ismeretlen fajtát kellett a bírálóbizottságnak megismernie.
Az erdélyi kopasznyakú tyúk – a magyar tyúkfajtákhoz hasonlóan – a középnagy testű, kettőshasznú fajták közé tartozik. A 20. század első felében még elsőrendű gazdasági tyúkként tartották számon. Egyedei rendkívül edzettek, erősek és ellenállóak. Gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. Számukra megfelelő környezetben kitűnő tojástermelők, tojásaik súlya a 70g-ot is meghaladhatja. Fekete, fehér és kendermagos színben tenyésztik, de más (sárga, fogolyszínű) színváltozata is ismert. Valamennyi változatra jellemző, hogy az arc, áll- és füllebeny, a taraj és a fej mindig vérpiros.
